Egészen kis gyerek voltam, amikor megtanultam olvasni. Emlékszem arra, hogy anyukám a konyhában főz, én pedig a sarokba támasztottam Az édes mostoha című könyvemet, amelyik A4-esnél is nagyobb méretű volt hatalmas betűkkel és szép rajzokkal és elkezdtem olvasni tanulni. Minden betűre rámutattam és megkérdeztem: Anya ez milyen betű?, majd próbáltam megjegyezni és összeolvasni őket. Érdekes, hogy erre a jelenetre milyen tisztán emlékszem... Azután már csak arra, hogy elsős iskolásként hónapok múlva egy szülői értekezleten derült fény arra, hogy bár már folyékonyan olvasok ezt nem árultam el a tanító néninek sőt, ha felszólítottak, akkor próbáltam a többiek szintén olvasni a betűket. Anyu azt mesélte, hogy nagyon szerettem iskolába járni és féltem, hogy ha megmondom, hogy olvasni már tudok, akkor hazaküldenek:))) A mizériára nem emlékszem, de arra tisztán, amikor egy olvasás órán a tanító néni kezembe nyomot egy könyvet, beültetett a hátsó sorba és mondta, hogy nyugodtan olvasgassak csak, amíg a többiek tanulnak:)
Winnetou gyerekkorom egyik legmeghatározóbb regénye volt. Valamikor az iskola elején olvashattam. Az tuti, hogy ekkor anyu egy könyv kiadónál dolgozott és raklapszám hozta haza a "kis minőségi hibás" könyveket fillérekért. Így tett szert egy hatalmas, a teljes Winnetou történetet tartalmazó csodálatos kötetre is. Olyan nagy és nehéz volt a könyv, hogy én csak hason fekve a szőnyegen tudtam olvasni. És ki is olvastam az egészet. Aztán akkora fan lettem, hogy utána sokáig csak indiános könyveket faltam és álmomban én is harcos indián lány voltam (nem Pocahontas)!!
Old Shutterhand a teljes könyv első kötete. A német fiatalember, aki fél kézzel végez egy medvével és aki mindig helyesen cselekszik, szerényen viselkedik. Nagyon nagy élmény volt gyerekként. Tele akcióval, szerelem morzsákkal, gonosz banditákkal, igazságos, becsületes, de üldözött indiánokkal. Én nem is tudtam, hogy Karl May sosem járt a vadnyugaton!! http://hu.wikipedia.org/wiki/Karl_May
Akciós volt az Alexandrában, így megvettem a teljes könyvet CD-ken a múltkor és a férjemmel kezdtük el hallgatni, amikor hosszabb autózásra mentünk. És most, ennyi év után olyan furcsa volt....olyan túlzó és gyermeki, túlságosan mesés...Old Shutterhand, aki mindig győz, bármilyen nehéz helyzetbe is kerül gyakorlatilag 4,5 percenként...és kicsit csöpögős is volt, ahogy Winnetouval beszél, ahogy elmondja neki, hogy mennyire szereti indián testvérét... Én tényleg úgy emlékeztem rá, hogy felnőttes, komoly könyv volt:))) Azért romantikus volt meghallgatni és közben a gyerekkoromra emlékezni:) És eszembe jutott az a bizonyos film is:
