Na ez durván kemény volt. Alex Cross ezúttal eddigi legbrutálisabb gyilkosával harcol.

Egyetemi első szerelmét és egész családját (3 kis gyerek) lemészárolják. A jelek szerint fiatal, húsz év alatti nigériai suhancok fegyverekkel, késekkel. A brutalitás elképesztő és érthetetlen. De a gyilkosságok más családokkal folytatódnak Washingtonban. Cross eltökélt szándéka, hogy megtalálja a gyilkos banda vezetőjét és megöli. A szálak Nigériába vezetnek, így a nyomozó "cross country" utazik. Legnagyobb ijedelmére már a reptéren elrabolják, és egy börtönben kínozzák. Három nap múlva a CIA kontaktja szabadítja ki. A könyvben se vége, se hossza Alex Cross bántalmazásainak, elrablásainak, kínzatásainak. Láthatóan sokan munkálkodnak azon, hogy kipaterolják az országból. Mindeközben egyre közelebb jut a Tiger nevet viselő bérgyilkoshoz és bandájához. Ám a történet ezúttal több ennél. Még az amúgy bárgyú, amerikai bestseller is megdöbbentő módon mutatja be Nigéria és Sierra Leone helyzetét. Az ott élők nyomorúságát, haldoklását, megerőszakolását. Azt hiszem nem titkolt szándékkal próbálja legalább egy könyv erejéig olvasóit elgondolkodtatni. Én elborzadtam. Bár érzem, hogy nem kicsit önző a hozzáállásom, mégis hálát éreztem, hogy akármilyen is az életem bizonyosan összehasonlíthatatlanul boldogabb, de legfőként szabadabb mint az említett országok lakóié... Minden relatív! Hiába kellene, hogy napjainkban minden egyes embernek a földön joga legyen az élethez a szabadsághoz, időnként nem szabad elfeledkezzünk arról, hogy ez koránt sem adatik meg mindenkinek... Mi vagyunk a szerencsés kisebbség! De gyakran elfeledkezünk erről, hisz nem látjuk mindennap a többség életét. Pedig akkor inkább értékelnénk mindazt, amink most van!