Azt kell mondjam, hogy a skandinávok jók! Ezek után bátran olvasok bármit, ami skandi:) Az író különben Svéd és 81-es születésű és már 4 könyvet írt. Bejött neki! És nekem is:)

Pedig az első pár oldal után azt éreztem, hogy az író Jonasson szeretne lenni, de ez hangyányit sem sikerül neki. A hosszú, kacifántos metaforák csöppet sem viccesek és nem is szarkasztikusak, viszont hajaznak az említett író stílusára. Emiatt béna koppintásnak láttam és nagyon nem akartam tovább olvasni a második fejezet után. És fogalmam sincs mikor tűnt el az említett zavaró momentum. Szinte az egyik oldalon még fintorogtam, a következő lapon pedig kezdett felkúszni a szívembe, a lelkembe a történet. Leginkább is főhőse Ove, az 59 éves, magányos úr és olyan mélyen befészkelte magát, hogy csak úgy faltam a lapokat. Sírtam, nevettem, sírtam... és imádtam!! Mert az élet pont ilyen... és nagyon hiányoznak belőle az Ove típusú régivágású emberek. Persze hiányoznak a Parvaneh típusú megértő, a maszkok mögé látó, elfogadó emberek is. A történet egyszerre bájos és szívfacsaró, de csak éppen annyira, amennyire maga az élet, mert a könyv nem is több annál. Mindenki szomszédságában, munkahelyén élhetnek a szereplők, mindenki ismer hasonló karaktereket. 

Ove, akit éppen nyugdíjaznak, aki kicsit magának való, csöndes, egyszerű szabályok szerint élő férfi. Ove az özvegy, aki éppen azon munkálkodik, hogy követhesse feleségét a túlvilágra, mert egyedül nem sok értelme van az életének, pláne ebben az elcseszett világban. Aztán szép lassan minden másképp alakul:) A fejezetek a jelen és a múlt között ugrálnak. Ezzel az olvasó szép lassan megkedveli a morgó Ovét, akit az első fejezetek alatt még egy kiállhatatlan, magának való, öregedő úrnak vél. Így van ez...bárcsak mindenkiről letölthető lenne az élete...már csak amiatt, hogy ne ítélkezzünk egymásról olyan gyorsan... Ahogy megismerjük Ove múltját, úgy kezdjük egyre jobban tisztelni, megérteni és megszeretni!