Nagyon bejön nekem az általam csak "Dan Brown" stílusnak titulált bestseller típus. A kódfeltörős, okoskodós, félvilágot bejárós, régi titkokban kutakodós cselekménysorozat. Persze Dan Brown nevéhez fűződik a fajtamegnevezés, lévén ő aratott először világsikereket a titokfejtős történeteivel. Pedig azóta nem nagyon hallani róla. Hol vannak az új könyvei? Közben kiderült több sztoriról, hogy csak nagyon kis mértékben alapulnak a valóságra, vagy történelmi tényre. Kellően lebilincselte az olvasókat a pörgős cselekmény és a csipetnyi valóság tartalom. A regény típus ezennel keresetté vált így teret nyitott más írók hasonló vonalvezetésű, stílusú könyveinek is. Egyike szerintem dos Santos, a másik naaaagy kedvencem pedig Steve Berry (róla hamarosan, mrá megvettem 2 legújabb könyvét). 

Dos Santos ismertebb, nagyobb hírverést megélt könyve Az isteni formula volt, melynek borítóján Albert Einstein képe látható (így tuti emlékszik rá mindenki). A történethez - az említett stílus követelményei szerint- kell egy 40-es éveit taposó, akár unalmasnak is látható kriptográfus, vagy valami más bonyolult elnevezésű titokfejtő főhős. Legyen közepes kis élete, tanítson egyetemen is, a lényeg, hogy egymillió sohasem hallott elfeledett nyelven tudjon olvasni, ismerje a történelem valamennyi szektáját és bejárása legyen a világ minden könyvtárába, pontosan tudva, mit hol talál... Nos, dos Santos főhőse a portugál Tomás minden előírásnak megfelel. A könyvet szerintem érdemes elolvasni, mert nagyon elgondolkodtató és végre valaki általános iskolai szinten magyarázza le nekünk a relativitás elméletét:) Az író történeteiben az a jellemző azonosság, a főhősünkön kívül, hogy vesz egy egyetemes, nagy, izgalmas kérdéskört (Hogyan teremtődtünk?), felépíti az alapokat, kicsit szájbarágós stílusban ismerteti a hátteret, majd a különböző nézeteket, ismereteket szépen fűzögeti fel a könyv során. Végül pedig főhősünk megfejti a legbonyolultabb titkos írásokat is és megtudhatjuk mit rejtettek a rejtvények. Hogy a hosszú alapozóismeretek után hiszünk-e az írói véleménynek vagy sem, ez már a mi döntésünk és nem minősíti a könyv élvezeti értékét.

Az isteni formula és A hetedik pecsét után ez tehát a 3. dos Santos könyvem. (És már megvan a 4. is:) Nagyon összezavart viszont az első fejezet, mert valahogy nem illeszkedett ahhoz, amit eddig Tomás Noronha professzorról tudni véltem...feleség, gyerek? Annyira megzavart, hogy kénytelen voltam utána nézni a neten és kiderült, hogy természetesen itthon nem sorrendben jelentek meg a könyvei:( ez a könyv ugyanis sokkal korábban játszódik, mint Az isteni formula:( Nem baj,de azért valahol jelezhették volna, hogy tudjam, ez a többi történet előtt játszódik... És ebben a tekintetben sajnos ez eddig a leggyengébb története szerintem. Persze ez azt is jelenti, hogy ha sorban olvastam volna őket, akkor egyre érdekesebbnek látnám a könyveit:) Egész egyszerűen a másik két kötet egyetemes kérdésköréhez viszonyítva Kolombusz Kristóf nemzetiségének és valódi kilétének titka nem elég nagy horderejű kérdés:) Amúgy persze érdekes információkkal szolgál a felfedezések koráról, uralkodóiról és politikáiról! De még a főszereplő professzort is teljesen más karakternek érzem, mint a későbbi regényekben...

Egyszóval dos Santos könyveiből sokat tanulhatunk 1-1 különleges témában, de mindenképpen időrendben javaslom a kötetek olvasását!! Azaz ezzel a történettel tessék kezdeni:) http://en.wikipedia.org/wiki/Jos%C3%A9_Rodrigues_dos_Santos 

Ken Follett szerintem a legkortalanabb regényírója napjainknak:) Yes, szerintem az ő stílusa, művei regények és nem "csak" bestsellerek. Én az elmúlt 10 évben ismertem meg őt mégpedig az elmúlt 10 évben megjelent és nagy sikert aratott művein keresztül, mint a Katedrális és az Évszázad trilógia. A Katedrális után pedig szemet szúrt anyu könyvespolcán az író neve. Mi a szösz? A Katedrális előtt is írt? És ennyit? Egészen elkerekedett a szemem, amikor kiderült, hogy Ken Follett már anyu lánykorában is sikeres és kedvelt regényíró volt. Csak éppen egészen más témában utazott:) A "Tű a szénakazalban" vagy az "Egy férfi Szentpétervárról" a 2 háború közötti történetek, telistele kémekkel, partizánokkal, forradalmárokkal, politikával, izgalommal, merénylettel. Szuper izgalmas sztorik, egy szuper izgalmas korból (lásd James Bond). Íme egy író, aki egyedülállóan volt képes két generációnak is sikeres, kedvelt regényeket nyújtani. A Katedrális és folytatása, valamint az új trilógia amolyan családregény, korrajz. Hosszan, részletgazdagon kidolgozott évtizedeken átívelő történetek. 

Az "Egy férfi Szentpétervárról" azonban még az előző etap regénye. Nagyon tetszett, azzal együtt, hogy a regény fókusza folyamatosan változott. Az első harmadban úgy tűnt valamiféle politikai krimi lesz. Az orosz anarchista Angliában próbál eltenni láb alól egy orosz herceget, mely elindíthatná az orosz forradalmat. Eközben Anglia vezetői Németország hadi készülődésétől tartva igyekszenek orosz támogatást szerezni. Mindez a II. világháború küszöbén játszódik. A második harmadában már inkább szerelmi történetté alakult a sztori. Bonyolult és fájdalmas szerelmi háromszög aspektusait mutatva be. Végül a harmadik szakaszban dráma, izgalom, bonyolult érzelmi összefonódások tarkították az eseményeket. Aminek következtében minden szereplő múltjáról lehullt a lepel és feladva büszkeségüket, társadalmi kuckójukat új alakokként végzik a történetet. Nagyon szépen fonta össze az író az akkori világrend változásait a szereplők értékítéletének és személyiségének átalakulásával:) 

Bepillantást nyerünk a kor nagy nemzeteinek politikai érdekeibe, a történelem alakulásának mozgatórugóiba. És ebből a könyvből ismertem meg a szüfrazsettek mozgalmát is, honnan is ered az emancipált nők léte:) Nem vagyok biztos benne, hogy Emmeline Pankhurst a nők mai helyzetének ismeretében is olyan nagy elánnal szervezte volna akcióit...

http://hu.wikipedia.org/wiki/Ken_Follett

A könyv egy trilógia első kötete... Percek óta nézem a monitort és röpködnek a gondolatok a fejemben. Mit is írjak, hogyan is szedjem össze mindazt, amit erről a könyvről gondolok. Bár még csak 1 köteten vagyok túl, mégis ambivalens érzések kavarognak bennem. 

Most, hogy már kissé leülepedett lelkemben a kezdeti felháborodás és zavarodottság találtam pozitív üzenetet is. Valójában az a legnagyobb bajom a könyvvel, hogy nem tudom pontosan kiknek íródott. Mert, ha a férjes nőknek, harmincon felül, akkor sok a pozitív üzenet, mentőkötél az unalmas házasságból, szexuális fantáziálások beindítására serkent. Viszont a könyv főszereplői túl fiatalok ahhoz, hogy az asszonyka átérezhesse a lányka érzelmeit. Hiszen a regény 2 főhőse a 21 éves Anastacia Steel, aki a történet elején még szűz, és a 27 éves vállalat vezető milliomos Christopher Grey, aki kemény gyermekkort tud maga mögött és ez eltorzult érzelmi viselkedésformákban hagyott nyomot életén. A másik lehetőség ugye, ha a könyv a huszonéves fiataloknak szól, mint egy erotikával gazdagon fűtött szerelmi regény. Ebben az esetben viszont szívesen csatlakoznék a könyvégetéseket szervező csoportok bármelyikéhez!!

Kénytelen vagyok ez egyszer kicsit részletezni a történetet, hogy érthetőbb legyen vacillálásom és nem tetszésem. A  könyv első harmada alatt úgy éreztem lánykorom nagy sikerű Denis füzeteinek egyikét tartom a kezemben. Adott a  fiatal, okos, gyönyörű, de totál önbizalom hiányos fruska, aki megismerkedik egy valamivel idősebb, állatira jóképű, nem kevés pénzzel rendelkező sráccal, aki látszólag a világ legjobb, leghatározottabb, leggyönyörűbb pasija, és aki tutira csak szórakozik a lánnyal, mert kizárt dolog, hogy egy ilyen csúnyácska, bénácska csajszit szerethet egy ilyen adonisz... Majd a végére kiderül, hogy a Denis füzetből, ha lenne fiú változat, az kb ugyanezt írná pepitában a fiú szemszögéből... Ezért szép a tinédzserkor:( A regény első fele ilyen szirupos tiniponyva jellegű volt. Ana butácska gondolataival tűzdelve. Aztán egyszer csak levegőt nem kaptam a fordulattól. Mikor úgy tűnik a lány és a fiú elkezdené komolyabban kerülgetni egymást, a fiú bejelenti, hogy neki csak úgy lehet barátnője Ana, ha aláír egy szerződést és az abban foglaltak szerint viselkedik, öltözik, étkezik, amikor a fiúval van. És akkor a szerződésből kiderül, hogy a kedves, "állatjópasi" Mr Grey egy aberrált barom, aki a párkapcsolatot csak Uralkodó-Alávetett szerepjátszásban tudja elképzelni, hogy arra gerjed, ha bántalmazhatja, megbüntetheti, kikötözheti, megcsapkodhatja kedves Alárendelt párját... És Ana, mivel nagyon fiatal, nagyon tapasztalatlan (életében most rúg be először, most szexel először, most végez az egyetemen) komolyan fontolóra veszi a fiú elvárásait, mert annnyira bejön neki a srác és végül is nincsen viszonyítási alapja, miért ne próbálná ki... Na és én meg itt akadtam ki nagyon!! Mert engem a történet, ahogyan meg van írva, ahogyan a fruska gondolatait kell olvasnom hosszasan, hát nem nagyon köt már le. Ehhez már annyira vagyok idős, hogy nem hogy nem mosolyogtat meg, kifejezetten idegesít a nyavalygása, bizonytalansága.  A könyvet stílusában nem az én korosztályomhoz szólónak érzem. Ha viszont felteszem, hogy a 20 éves lányok regénye kéne legyen, akkor sikítva tépném apró darabokra, mert NEM, nem szeretném, ha az én lányom ebből a könyvből merítené első szexuális kérdéseire, bizonytalanságára a választ. NEM gondolom, hogy egészséges erotika fejlődhet ki egy olyan tiniben, aki egy Alávetett szerepben ismerkedik meg a szexuális gyönyörökkel, miközben az Uralkodó csodacsávó korbácsolja kikötözött testét... 

Aztán tovább olvasva picit tompult első haragom, mikor kiderül lassan, hogy a fiút gyermekkorában bántalmazhatták valami nagyon kegyetlen módon, majd tiniként a nevelőanyja középkorú barátnője vezette be a szexuális világ rejtelmeibe a kamaszt ilyen Uralkodósdis módon. Akkor azért sajnáltam kicsit a srácot én is. Plusz javára írandó, hogy előbb bevallja és szerződést írat, meg a történet közben talán kezd beleszeretni Anaba és ezért ő is hajlandóvá válik kompromisszumokra és érzelmi  fejlődésre. Az első könyv végén pedig nagy kő esik le a szívemről, mikor Ana megkéri a fiút mutassa meg neki a legdurvábbat, ahogy bánna vele és a bőröves fenekelés után egyszerűen elhagyja végre a srácot, megértve azt, hogy ő nem ilyen szerelemre vágyik, de belátva, hogy a fiút nem tudja megváltoztatni. De a legfontosabb jó a rosszban, hogy a szexuális aktusok (plasztikus és nagyon részletes leírásban) végül is szinte csak pozitív élményeket okoznak a lánynak.

És itt jön a másik lehetőség, amiről egyébként a cikkek legtöbbjében is hivatkoznak, hogy ugyanis a könyv valójában a középkorú nőknek szólna, akik életében már nem mondható kifinomultnak, vagy izgalmasnak a szexuális élet és talán már fantáziálni sem tudnak. És ebben az aspektusában a regény igazán jónak mondható. Vagyis, ha az erotikus részeket behelyettesítjük egy Tiffany füzet megfelelő részeibe, akkor elismerően kell nyilatkoznom, mert felkavaróak, beindítóak, úgy vannak megírva, hogy az a nőkre tuti nagy hatással lesz. Ez esetben nem félteném a nőket, hiszen már elég tapasztaltak és kialakult személyiségek, hogy egy Uralkodó-Alávetett helyzetet kompetensen tudnának elfogadni vagy egy ilyen szerepjátékot be tudnának vezetni saját hálószobájukba, az ágyjeleneteik felpezsdítésére. Akkor viszont nem értem a bugyutácska fogalmazás módot és a túl fiatal szereplőket:( Miért nem történik mindez egy harmincas nővel, aki már úgy érzi kiégett, aki úgy érzi nincs karrierje, unja a férje, csak a gyerekei nyúzzák és találkozzon valakivel, aki ráveszi valami szado-mazo takarógyűrögetésre. Jó, legyen elvált nő gyerek nélkül, hogy senki ne akadhasson ki...

Egyszóval nem túl jó érzés, hogy ennyire határozatlan a véleményem a könyvről... emiatt béna, hogy már csak a végkifejlet miatt is olvasnám tovább, a második kötetet, másik oldalról meg kicsit elegem van már Ana hisztijéből... Nem tudom ajánlani, 25 év alatt SEMMIKÉPPEN, mégis érett nőknek, ha csak az erotikus jeleneteket olvassák el jól jöhet szerepjáték gyanánt:) 

Minden esetre íme néhány link még a témában, mert Angliában elég nagy port vert fel a történet... Természetesen az amerikaiak már a filmen dolgoznak és a bulvár lapok már sejteni vélik a kiválasztott színészek kilétét is...

http://www.nlcafe.hu/csalad/20121113/a-szurke-otven-arnyalat-miatt-valnak/

http://starity.hu/magazin/31046-anglia-nem-ker-tobbet-a-szurke-otven-arnyalatabol/

http://www.nlcafe.hu/szabadido/20121020/a-szurke-otven-arnyalata-zene/

Ki szereti az ókori egyiptomi történeteket? És ki szereti a detektíves, nyomozós eseteket?

Aki, mindkét kérdésre magára mutatott, annak különösen ajánlom Paul Doherty egyiptomi krimijeit. A történetek fődetektíve az Igazság Házának bírája és az isteni fáraó szeme és füle Amerotke és törpe segédje Szufhoj. Doherty nagyon plasztikusan ábrázolja az ókori Egyiptomot, szinte az olvasó is a zsúfolt utcákra képzelheti magát. A fordulatos nyomozások közben megismerjük az ókori népek öltözködését, hajviseletét, a szokásokat, számtalan izgalmas ételt, csemegét és persze az igazságszolgáltatást, a kegyetlen, de gyakran igazságos ítéleteket. Doherty szerintem nagyon jó abban, hogy már az első oldalakkal felkelti az olvasó kíváncsiságát és ahogy haladunk előre a nyomozással egyre inkább próbáljuk Amerotke előtt megválaszolni a ki, miért és hogyan kérdéseket:) 

A jól bevált detektív regény szabályokat követve szép lassan ismerjük meg a gyilkosságokat és a környezetüket. A lehetséges gyanúsítottakat és indítékokat. Általában azért megnehezíti a dolgunkat olyan szálakkal, halálesetekkel az író,melyről nem könnyű eldönteni, hogy összefüggésben áll-e a nyomozásunkkal:) Amit még külön nagyon kedvelek, az a bíró logikai módszere, ahogy a könyv vége felé asztalhoz ül és összeírja a tényeket, időpontokat, információkat. Elvileg ezen a ponton szinte minden tudás a mi kezünkbe is megvan ahhoz, hogy felgöngyölíthessük az esetet:) Sajnos teljes egészében még sosem sikerült nekem:( http://hu.wikipedia.org/wiki/Hatsepszut 

Ajánlom nektek nagyon Doherty könyveit ha egy különleges helyszínen játszódó Agatha Christie-re vágytok!!

Aki viszont az ókori Rómában szeretne inkább nyomozni az ne hagyja ki Steven Saylor könyveit!!! http://hu.wikipedia.org/wiki/Steven_Saylor 

Végre rájöttem hogyan tudnék még több könyvet magamévá tenni egységnyi idő alatt:)

Na nem matematikai a megoldás, abban nem vagyok kiemelkedő:) Viszont mióta vidéken élek sokat autózom. Munkába oda-vissza jó másfél órát. Nem gond, imádok vezetni, ráadásul autópálya, nem egy bonyodalom. Helyette marha unalmas úgy a 60. naptól. Az unalom pedig elmélkedésre késztet, ami meg oltári veszélyes 140-nél. Ennél már csak az volt a rosszabb, amikor megpróbáltam olvasni vezetés közben! Csak, hogy hasznosan teljen az idő:( De végre megvan a tökéletes megoldás. A neve HANGOSKÖNYV!! Nem értem miért nem jutott eddig eszembe. Mondjuk azért, mert az előző autómban a magnó nem tudott mp3-at olvasni és mert kissé szegényesnek találtam a hangoskönyv kínálatot. Meglepetésemre és nem kis örömömre most már igen színek választékból mazsolázhatok:) És végre egyszerre két könyvvel haladok:)

Az első élményem a címben feltüntetett mű volt. Az igazat megvallva hezitáltam LLL esetében. Valamikor régen kezembe került egy regénye - úgy 10 éve -, és tudom nagyon ajánlgatták, hát elolvastam. Nem is tudom mi volt az, vagy miről szólt. (Megkerestem a könyvjegyzékemben. 1999.aug. Ahol a pajpaj jár.) Csupán arra emlékszem, hogy nem tetszett. Kicsit blőd volt, nekem erőltetettnek tűnt a humora, kicsit egyszerűcske volt a stílusa. Az élmény túl erős volt ahhoz, hogy azóta neki mertem volna fogni egy másik könyvének. Miközben magát az írót csípem:) Lőrincz L. László egy különleges személyiség. Kedves, mosolygós, kopasz kis emberke, akiből árad a jókedv és az életszeretet. És mégis vagy éppen ezért nehezen tudom azonosítani a főhőst az író ismert alakjával.

http://www.lesliellawrence.hu/  

http://hu.wikipedia.org/wiki/L%C5%91rincz_L._L%C3%A1szl%C3%B3 

Tudvalevő, hogy könyvet nem hagyok abba. Egyszerűen kényszeres "végigolvasó" vagyok:) Így a hangoskönyv duplán jó választásnak tűnik, mert a hallgatását tudom, hogy simán feladom, ha nem köt le! Egy hét alatt végighallgattam ingázás közben és azt hiszem Mr. Lawrence nagy hangoskönyv kedvencem lesz:) Miközben most is érzem a stílusában, szókincsében azt, amit én nem kedvelek, erőltetettnek, mesterkéltnek érzek, felolvasva a történet kifejezetten szórakoztató, sőt egyenesen izgalmas. Köszönhető ez valószínűleg a gyors történéseknek és a sok szereplős párbeszédeknek. Persze a felolvasó személye is sokat ad az élményhez. Kassai Károly olyan sok karaktert képes a hangja játékával megkülönböztetni, hogy még a sok női szereplő közül is felismerem a beszélőt, azelőtt, hogy az író felfedné a beszélő kilétét. A történet sok szálú kalandos krimi. A történet egy svájci panzióban játszódik, ahol a világ minden tájáról érkezett vendégek töltik pihenésüket. A jól bevált recept most is működik: sok szereplő, sok történet, ami végül szépen összeér, mindenki gyanús, mindenkinek meg van az indítéka, mindenkinek van mit titkolnia. Véres, különös, misztikus gyilkosságok és Mr. Lawrence, aki elhatározza, hogy a végére jár az eseteknek. De a történet mégis inkább kalandos, bájos, humoros, mint véres, kegyetlen, ijesztgetős:)

Mindenképpen ajánlom nektek, nem csak azért mert mégis csak jóféle magyar regény:) És különösen ajánlom hangoskönyvben ingázóknak, utazóknak!! http://www.hangoskonyvek.hu/a-verfarkas-ejszakaja-mp3-cd.html

Az író most éppen dedikáló körúton van!! Legújabb könyve A játék rabszolgái az ősszel került a könyvesboltok polcaira, így most bárkinek lehetősége nyílik személyesen találkozni kalandos, mosolygós írónkkal. http://www.lesliellawrence.hu/index.php?l=hu&m=dedikalas

Szerintem aki mer az élete mélyére nézni olykor, aki számba meri venni akár csak egyetlen napjának jó és rossz cselekedeteit, aki valaha is elmerengett azon, valóban boldoggá teszi-e az ahogyan él...az nagyon szereti Coelho-t de megfelelő pillanatban olvassa könyveit. A megfelelő pillanat az, amikor nem csupán lapozásra van ideje és kedve az olvasónak, hanem ráér a mondatok mögötti tartalmat is értelmezni és saját életével, saját történetével összevetni. Sokan kritizálják, ócsárolják a könyveit nyelvezete, stílusa miatt. Szerintem nincs ezzel semmi baj, hiszen Coelho nem titkolja spirituális kíváncsiságát. Aki nem akar ilyen témában olvasni, az egyszerűen ne tegye:) Akit viszont lelkileg feltölt a spiritualitás az nem is választhatna jobb írót. 

OK nem vagyok 100%-ban kompetens a témában:) Túl sok hasonló témájú könyvet nem olvastam el...bár próbálkoztam a Titokkal is. És bár minden szavát igaznak tartom, eddig is hittem bennük olvasni mégis olyan volt mintha valami agykitörlős vallásos szektát hallgatnék.... Coelho-ban azt szeretem, hogy kedves történetekbe, mesékbe ágyazva adja át mindazt a magasabb spirituális tudást, amit ő már megtapasztalt, átélt és amiben mélyen hisz. Ettől úgy érzed, nem kötelező teljesen átadni magad Coelho Istenének, vallásának. Megmarad a lehetőséged, hogy kimazsolázd könyveiből mindazt, ami a jelen helyzetedben lelki segítséget, megnyugvást adhat. Azt szeretném még benne, hogy modern. A rengeteg aforizma, anekdota, ilyen-olyan mondások, mind-mind idézésre termett:) Mert szuperek!! Szívesen idézgetem őket, mert újabb formában láthatjuk az esetleg már elavult mondásainkat:) Találtam olyan fórumot is, ahol a tagok csak Cohelo-t idéznek:) Gyakorlatilag begépelték már oldalanként az összes könyvét:):)

Az Alef az önmagáról szóló könyveinek legújabb tagja (2011-es). Őszintén szólva egyel jobban kedvelem azokat a könyveit, mely nem önmagáról szólnak. Azok színesebbek, érdekesebbek, izgalmasabbak kicsikét. Általában véve érzem azt, hogy az írókról szóló könyvek picit laposabbak. Mindamellett, hogy természetesen ezeknek a könyveknek is fikció a nagy része, némi valóság alapú gerinccel. De önmagáról írni azt hiszem eléggé lekorlátozza az írói fantáziát:) 

És az Alef megint éppen akkor került a kezembe, amikor kellett. Magyarázatokkal szolgált és útmutatást is nyújtott az életem mostani szakaszában! Azt hiszem megéltem én is már egy Alefet. Sétáltam éppen befelé a bokáig érő Balatonban, amikor elkapott az érzés. Olyan elementáris boldogság fogott el, amitől sírhatnékom támadt és csak álltam bénán, hogy most akkor mi is történik velem? Annyira furcsa, intenzív élmény volt, hogy egyhamar nem felejtem el. És Coelho szerint ilyen érzés az Alefet megtapasztalni... A másik kapcsolatom a könyvvel egy viszonylag újkeletű barátságom megmagyarázhatatlan érzelmi kötődése. Nem tudok visszaemlékezni, hogy valaha éreztem-e ilyen hihetetlenül mélyen egy vadidegen ember iránt. Üzleti ügyben találkoztunk, majd egyetlen szót sem váltottunk üzletről, mert iszonyúan megdöbbentett bennünket az a szeretet, amit egymás iránt éreztünk. Tudom tiszta hülyén hangzik...de tény. ' éve ismerjük egymást, de meggyőződésünk, hogy csupán ebben az életben, mert nem létezik, hogy egy "idegen" iránt ilyen feltétel nélküli szeretet érezhessen az ember... És végül az utazás is összeköt a könyvvel. Ezt az évet egy ultra last minute, előre nem tervezett kalandos Thaiföldi utazással kezdtük a férjemmel. Az út szerintem számtalan félelmünket, korlátunkat ledöntötte és ez adott valami új csodát, lendületet. Hiszem, hogy ezért volt ez az évünk az egyik legsikeresebb és legboldogabb is. Másodszorra is pihentetne, boldoggá tenne, de azt a pluszt már nem nyújtaná számunkra. Ehhez újabb kihívások elé kell állnunk egy másféle utazással.  Jaj mi is naaagyon szeretnénk egyszer elmenni vonatozni vagy az Orient vagy a transzszibériai expresszel!! http://regi.1000ut.hu/alt-transzvasut.htm

Egy interjú az íróval a könyvről: http://mood-cook.blog.hu/admin/post/edit/4879887

És idén érkezik állítólag a legújabb könyve is!!!!

Amerika – a sorozatgyilkosok rezervátuma

Sajnos bedöglött a reader-em:( teljesen odavagyok…annyira megszerettem, pedig nagyon idegenkedtem tőle az elején, de olyan praktikus, pici helyet foglal, bárhová magammal vihetem és több száz könyvem van rajta így tényleg mindig olyan könyvnek állhatok neki ami éppen a hangulatomhoz illik:) remélem meg tudják javítani gyorsan… no ettől vár rám még számtalan nyomtatott könyv is!

Szeretek utazni, de ezzel tutira nem vagyok egyedül:) Amikor olyan országba utazom, ahol azelőtt még nem jártam, gyakran a vidéken játszódó könyvek alapján készülök fel az országra. Milyen a táj, milyenek az ott élő emberek, hogyan élnek, mik a jellemzői. Hogy ezek csak sztereotípiák? Lehet, de mögöttük mindig valós jellemzők állnak: hogy az olaszok hevesek, hogy Hollandia csupa szélmalom, hogy a franciák igazi hazafik, hogy Kína meghatározó alakjai voltak a gésák...ezek nem csupán történetek...

Még sosem voltam Amerikában, de esküszöm nem biztos, hogy vágyok oda…miközben szeretném látni a vadnyugatot, Melrose Place-t, elmennék egy hamburgerezőbe, vagy egy görkoris diszkóba. Mégis az a parám, hogy a hamburgeres parkolójában a murván lépkedve, közeledve az autómhoz lcsap rám egy sorozatgyilkos… Nem éreztétek még azt, hogy Amerika a kegyetlen, pszichopata és szociopata gyilkosok országa csupán? Komolyan mondom…nincsenek történelmi nevezetességei, egyedi gasztronomiája, középkori nagyjai. Viszont bizonyítottan a legtöbb brutális, elmeroggyant gyilkos szaladgál az országban. Legsikeresebb regényeik, legkifizetődőbb filmjeik főhősei mind mind gyilkosok, akik kegyetlenségi versenyt futnak egymással. Lehet-e betegebb és félelmetesebb alakot életre kelteni Hannnibal Lechternél? Hát persze!! Ezen dolgozik a legtöbb valamire való amerikai író...haha...          

Nos, ez a könyv szorosan kapcsolódik az előzőhöz. (Újabb őrültet likvidál Cross, persze csak a jól megérdemelt lelki terror után...) Szépen utal erre a 2 kötet címe is: Roses are red, violets are blue...ahogy a dalocska két strófája is egymást követi...festői...:( 

Mindenesetre a dalocska a jó Amerika másik sziruposabb képét eleveníti fel ... talán rám is fér a bágyadt mosoly ezután:

Mit vétettél atyád ellen Alex Cross?

Komolyan nem értem, hogy Patterson miért csinálja ki teljesen ezt a szegény Alex Cross-t.

Kezdek rendesen besokalni a sorozattól. Miközben szeparáltan nézve minden egyes kötet tele van izgalommal, érzelemmel, embervadászattal, gyilkossággal, pszichopatákkal, ha sorozatban olvasod a könyveket, akkor mostanra lesz "too much" mindaz a fájdalom és kegyetlenség, amivel Alex Cross-nak meg kell küzdenie. Jelezném, hogy fele ennyi sanyargatással is együtt éreznénk a főhőssel. Nem értem mi szükség van erre. Ha jobban utána számolok, akkor talán 5 évet ölelt át eddig a sorozat és ezalatt a rövid idő alatt Alex Crossnak már 3 barátnőjét csinálták ki a szociopaták így vagy úgy. Ő is és társa is komolyan megsérült legalább kétszer, minimum 2 közeli munkatársáról derült ki, hogy körmönfont, kegyetlen gyilkos és persze mindkét gyermekéért kellet izgulnunk már. Na, most lett sokk…

Értem én, hogy kellenek a fordulatok, meghogy egy amerikai nyomozóra szívesen rákattanak a sorozatgyilkosok is, na de ilyen sűrűn? Ennek az embernek már minimum egy lájtos pszichiátrián kéne csorgatnia a nyálát a rengeteg lelki kín átélése miatt… Persze kivan szegény, minden eset után magába roskad, búsul, magába fordul aztán lassan ismét megismerkedik egy lánnyal, újra elvállal egy elmebeteg gyilkos hajszát, megint reszket a szeretteiért…

Túlságosan amerikaivá vált a történet és teljesen hiteltelenné. Furcsa, mert a Women’s Murder Club ezzel szemben a 11 rész alatt ennél sokkal jobban balanszírozta a főhős involváltságát. Lindsay is szívott eleget, de talán a 11 rész alatt érte annyi baj, bánat, mint Alex Cross-t az elmúlt 6 részben. Kíváncsi lennék mi az író indoka.

A Lindsay könyvekben szinte minden könyv lezárta az adott esetet, míg Alex Cross köteteken keresztül retteg az őrültektől. Az előző részben megismert Weasel még szabadon garázdálkodik, és erre megérkezett Mastermind ebben a kötetben. A hiperokos elmebeteg szerintem mindenféle cél nélkül gyilkolászott a történetben és a nem túl okos Cross végül el is kapott vagy 3 lehetséges gyanusítottat, mire a végén kiderül csúnyán melléfogott. És az utolsó mondat elárulja a szupergyilkos személyét is. Na ez sokkolt csak igazán…. Nem árulom el azok kedvéért akik elolvasnák a könyvet, de számomra teljesen hiteltelen a story. A gyilkos már egy ideje részese a történetnek és nem értem hogyan magyarázza majd meg Patterson a bekattanását… Teljesen értelmetlen:(

Persze arra jó volt a csavar, hogy most kénytelen vagyok nekiállni a következő kötetnek is:)

Igazán nagy rajongója lettem a sorozatnak. Mindazonáltal a páros részek veszítenek a lendületből. A második kötet vontatott volt és a rengeteg harc mellett nem jutott elég hangsúly a személyes történetekre. 

Most a negyedik részben túl sok már a szereplő, akinek életét végig követjük. Emiatt nincs elegendő idő rájuk, mire izgalmassá válna 1-1 esemény, már tovább is ugrik a következő szereplőre és sok száz oldal múlva követjük tovább 1-1 hős útját. 

:) Furcsa, de úgy a 300. oldal körül kerített hatalmába az érzés, hogy egy teljesen új történetet olvasok már. És bizonyos értelemben tényleg.

Ha felelevenítem az első könyv eseményeit és szereplőit...hol vannak már a Starkok... Legtöbbjükkel pikk-pakk végzett valami idióta vagy irigy barom, a maradék szétszéledt a királyságban vagy egyszerűen csak nem szól róluk a "fáma" már jó ideje...sajnos:( 

Aztán sok szereplő egészen megváltozott. Akit eddig szerettem, most megijeszt, aki velejéig romlottnak tűnt most egyre közelebb kerül hozzám gyarlóságával, vezeklésével. A legnagyobb belső változáson mentek át: a Véreb, Catelyn, Jaime, Kisujj, ......

Eközben olyan sok az új szereplő,hogy valószínűleg ez okozta a sok kedvelt hős kimaradását ebből a kötetből. Nagyon hiányzott nekem Daenerys, Bran, Greyjoy sorsa. Helyettük új történetek indultak új szereplőkkel: Brienne, Alainne, Varjúszemű, Asha, Szegfű, Margery...

Emiatt kezd kicsit kaotikussá válni a story, túlságosan szerteágazó a történet. Ugyanakkor még mindig izgalmas, még mindig fordulatokban gazdag, sőt gyakran drasztikus fordulatokban. Még mindig várom, hogy a gonosz bűnhődjön, a jók pedig vége elnyerjék jutalmukat és boldogak lehessenek.

Bár vannak zökkenők, mégis őszintén rajongója lettem a sorozatnak és alllig várom a következő és következő filmes évadot is. Na meg a maradék 2 kötetet,amik még nem jelentek meg.

Közben pedig már forog a harmadik évad:)

 http://gameofthrones.hu/hirek.php

https://www.facebook.com/tronokharca.gameofthrones